Főképp Kínában, de a világ más pontjain is nagy gondot okoz a számítógép függőség. Kínában már
megoldásokat is találtak ki erre, például elvonótáborokat. Én most egy ilyen táborban járt gyerek szemével fogom megközelíteni. A következő történetet az ezekről a táborokról készült filmek és cikkek alapján írtam. Ez a kitalált történet egy a táborban járt gyerek szemével mutatja be ezt a helyet.
"Amikor elindultunk a szüleim azt mondták, hogy egy pszichológushoz megyünk. Amikor odaértünk valami rossz érzés fogott el. Megpróbáltam elmenekülni, de elfogtak az őrök és bevittek egy cellába ahol rajtam kívül még három gyerek volt. Bemutatkoztam a többieknek és megkérdeztem miért vannak itt. Mindenki válaszában egy volt a közös. Az internezés. Amikor a többiek megkérdezték, hogy én miért vagyok itt ugyanazt mondtam mint ők, a túl sok internetezés miatt. Mivel késő este értünk oda így nem volt már sok idő lefekvésig, ezért elintéztem esti teendőimet és mentem aludni. Másnap reggel hajnali hatkor már ébresztettek is a katonák. Gyorsan kellett felöltöznünk, aztán egyből ki kellet futnunk a bejárathoz. Ott nagyon extrém edzésen kellett részt vennünk, majd elengedtek minket egy tíz percre reggelizni. Reggeli után csoportokra osztottak minket, majd az én csoportommal elmentünk egy katonai akadálypályára. Azt mondta a parancsnokunk, hogy fél óránk lesz az egész akadálypályát teljesíteni, mert még mindenkinek csak az első napja volt a helyen. Miután végigküszködtünk az akadálypályán elvittek minket egy hidegvizes zuhanyzóba ahol lemoshattuk magunkról a sarat. Miután ez megtörtént mentünk tovább a következő állomásra. Ez az állomás lett a kedvencem mind közül, ugyanis itt egy nagyon vékony függőhídon kellett átjutni úgy, hogy nem érhetsz a vízhez. Itt addig voltunk ameddig mindenki át nem jutott. Ezután elmehettünk és kaptunk húsz percet arra, hogy megebédeljünk. Ebéd után mentünk a következő állomásra, ahol is a feladat az volt, hogy kettesével egy mókuskereket hajtva el kell jutni a pálya végébe úgy, hogy nem esnek el. Utána, amikor mindenki végzett, elmentünk a reggeli torna helyére ahol most egy lazább, de hosszabb edzés következett. Miután evvel is készek voltunk mehettünk az esti rutinunkra. Így ment ez két hónapon át amikor is egyszer csak elkezdtek könnyebbek lenni az edzések és úgy összességében mindenki enyhébben bánt velünk. Mindenki csodálkozott kivéve egy embert, mert ő tudta, hogy már csak egy hónapig maradunk és a parancsnokok kedvesebbek lesznek velünk. Amikor ez a hír szétterjedt mindenki ünnepelni akart, de tudtuk hogy nem lehet, mert akkor megbüntetnek minket, így csak számoltuk vissza a napokat szabadulásig. Amikor eljött a szabadulásunk napja valahogy nem akartam menni. Megszoktam már ezt a helyet, szinte az otthonomnak éreztem. De menni kellett. Amikor a szüleimet megláttam még engem is meglepett a reakcióm. Anyukám rohant felém én meg még mindig ugyanolyan nyugodtsággal sétáltam felé. Amikor összeértünk, anyámmal megígérte, hogy soha többé nem küld ilyen táborba. Én megígértem neki, hogy soha többé nem leszek egy óránál többet a számítógépen egyhuzamban. Az biztos, hogy egy dologra jó volt ez a három hónap, most már meg tudom védeni magam és az önuralmam is nagyobb."

Al-Rashed Salsabil



főszereplő pszichés betegséggel küzdött. Mikor kiderült, hogy a világa csak képzelet, akkor úgy éreztem magam mintha engem csaptak volna be, és elkezdett érdekelni, hogy ők hogyan élik át ezt az érzést. Így jött az ötlet, hogy több embert is érdekelné, hogy hogyan élik az életüket ezek az emberek.
ódjában nagyon kreatívan, aktívan komponált, viszont depressziós epizódjaiban többször öngyilkossági kísérletet tett és a végén belehalt az egyikbe.